Ez ma egy rendhagyó poszt:
Narancsaim,
kábé három hónapja ilyenkor azt se tudtuk egymásról, hogy kik vagyunk. Kábé két hónapja ilyenkor -testvércsapatunkkal együtt- megnyertük a Bódvarákói Csapatverseny dobogós helyeinek kétharmadát. Kábé egy hónapja ilyenkor az én goodbye - partimat ültük. Most pedig ezerötszáz kilométerről írok nektek, akik már egyre mélyebbre süllyedtek a hallgatói lét tudás-, és alkoholszomjas életstílusába.
Azt hiszem, mindannyiunkban közös, hogy életünkben ez egy meghatározó pár hónap volt!
Annak ellenére, hogy az itteni életem kényelmesebb (unalmasabb?), azért sok mindent kellett megtennem addig, amíg úgy-ahogy alkalmazkodni tudtam a helyi sörárakhoz, és megbékéltem a ténnyel, hogy itt nem lehet borzasztó borokat kapni, és főleg nem lehet mindezeket veletek közösen meginni. A narancs leányokkal nem keringőzhetek, a narancs fiúkkal pedig nem koccinthatok a Gólyabálon. Idő kellett ehhez a poszthoz.
Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a csapveztársam/mentor kollégák gondoskodó tekintete, és fáradhatatlansága nyomán lassan megindultok az önálló és csodálatos narancs felsőévesekké válás útján, ami nagyszerű dolog, és aminek őszintén örülök. Jó látni, hogy az a közösség, amelyet nem is olyan régen mi mindannyian építettünk, mennyire erős maradhatott. Örülök, hogy az események sűrűjében együtt lehettem veletek!
Ezentúl igyekszem rendszeresebben kockulni, és a csoportot is jobban figyelemmel kísérni, nehogy lemaradjak valamiről :D Ha huzamosabb időre otthon leszek, - a legutóbbi sikerekre való tekintettel- feltétlenül innunk kellene együtt valamit valahol (ami nem Kassa). Emellett, ha valaki véletlenül erre jár, feltétlenül szóljon!
Addig is legyetek olyanok, mint eddig, ti így vagytok tökéletesek!
Hasta la Cimbora Siempre,
el Commandante
